Memoár

(kultúrsokk, ilyen kéne legyen az élet, világmegváltó problémák, Y generáció)

A történetem Budapesten kezdődik, ahol szoftverfejlesztőnek tanultam a 2000-es évek közepén. Akkor még Magyarországon képzeltem az életemet. Minden okom megvolt az optimista jövőképre. A szakma amit szerezni fogok nagyon keresett és sokáig az is marad, szeretek hobbiból programozni, ráadásul az egyetemi társaság is vagány és várhatólag ilyen emberekkel fogok majd együtt dolgozni.

Viszonylag hagyományos úton jutottam ide, gimnáziumban érdekelt a matek meg a számítógép, oktv versenyeken szép eredményeket értem el, jó volt a pezsgő szellemi környezet amiben léteztem. Utána egyetemre mentem: az ELTE programtervező matematikus szaka sokak számára egy nagy csalódás volt, de én a lehető legjobban éreztem ott magam, mondjuk ehhez kellett az is hogy élvezzem a 8 féléves analízis kurzust, meg a többi mateket, amiből bizony sokkal több van mint programozásból.

Aztán negyedéven jött egy ösztöndíj lehetőség, Hollandiában tanulhatom az utolsó évet. Gondoltam, na ez jó lesz nekem, jó pofás lesz tőle a cv-m, lediplomázok ott kint, aztán visszajövök. Hát nem így lett. A diplomázás megvolt, a hazajövés nem. Az az egy év sokat formált a világnézetemen. Sokkal nyitottabb és érzékenyebb ember lettem és kezdtem globálisan gondolkodni. Rájöttem hogy a lehetőségeim jóval tágabbak mint ahogy eddig gondoltam. Eddig úgy gondoltam, szeretnék egy szakmát amit szívesen csinálok, jó fizetésért, meg családot és ez éppen pont elég a boldog és teljes élethez. Innentől viszont már úgy gondolkoztam, miért ne tehetnék valami kiemelkedőt ami hasznos a világnak is, nem csak nekem. Ha én nem, akkor ki? Azt tudtam hogy nem akarok akadémiai pályára menni, inkább az iparban szeretnék valamit elérni, hát fogtam magam, és jelentkeztem a Google-hez állásinterjúra Londonba. Ez már két év hollandiai programozói munka után volt. Be is hívtak, fel is készültem rendesen. A Google állásinterjú menetéről sok mindent lehet olvasni a neten, itt most nem térnék ki a részletekre, különös tekintettel arra hogy aláíratták velem hogy nem mondok róla semmit. De egyet elmondhatok: nehéz. Képzeld el hogy egy egyetemi szigorlatra mész. Széles körű tananyag, szinte bármit kérdezhetnek. Na ilyen. Csak éppen nem egy, hanem öt kör. Mindezt egy nap alatt. Pihenő nincs. (Ja de, van egy ebédszünet a harmadik és a negyedik interjú között).

Úgy éreztem egész jól ment, de aztán két hét múlva jött a hideg zuhany: nem kellek nekik… Ez bizony nem tett jót az önbizalmamnak, egy ideig el is bizonytalanodtam, mit is akarok kezdeni ebben a világban. De az élet nem áll meg, dolgoztam tovább a hollandiai munkahelyemen. Így ment ez pár évig, szerettük Hollandiát a párommal, nem éltünk rosszul, vettünk is egy lakást hitelre.

Aztán egyszer kapok egy emailt a Google-től. Itt jegyzem meg hogy amikor annó visszautasítottak, azt mondták pár év múlva próbálkozzak újra mert csak nagyon kicsin múlott hogy nem ugrottam meg a lécet. Aham, persze, ez olyan udvariaskodás, gondolom mindenkinek ezt mondják. Szóval azt mondják a Google-től, menjek el interjúzni ismét, ezúttal Dublinba. Hát gondoltam, kösz, én már továbbléptem. De erősködnek hogy tartanak egy tréninget is elosztott rendszerek tervezéséből, tiszta ingyen, sőt még a szállodámat a kajámat meg a repülőjegyemet is fizetik, éppen csak legyek hajlandó interjúzni. A tréning témája nagyon vonzott, úgyis épp abba az irányba akartam továbbképezni magam, hát jelentkeztem. De bizony nem készültem az interjúra egy kukkot sem, előtte való hétvégén néptánctáborban voltam, onnan mentem egyenesen a reptérre. A repülőn a pár órás út alatt tudatosult bennem hogy én most tulajdonképpen interjúzni megyek, nem ártana legalább az alap dolgokat felfrissíteni a wikipédiáról. Így történt hogy két óra felkészüléssel mentem interjúzni, olyan lazán mintha sörözni mennék a haverokkal. Két hét múlva jön a telefonhívás: felvettek.

Ejjha. Na most mi legyen? Hát bizony ezt el kéne fogadni. Én világmegváltani akarok, az informatika világát bizony ott teremtik, hát nekem ott a helyem. Nem volt könnyű döntés, Hollandiában fel volt építve az életünk, lakás, munkahelyek, barátok. Ez 2015-ben volt, nyáron költöztünk Dublinba. Előtte azért odafigyeltünk hogy a két munka között legyen legalább egy hónap szünet, mert a szabadság bizony nagy luxus és erősen ránk fért már egy kis lazítás. Utoljára egyetemista koromban volt hogy egy teljes hónapig nem kellett se dolgoznom se tanulnom, az meg bizony rég volt már.

A Google vagány hely! Máshol is kinyalják a hátsóját a programozóknak, na de itt… Az hogy ingyen van az ebéd ahhoz szokva vagyok. Na de itt sztár-séfek készítik. És nem csak az ebédet hanem a reggelit meg a vacsorát is. (Tegyük hozzá gyorsan hogy ha minden étkezést a cégnél akarsz eltölteni, akkor bő tíz órát bent kell tenned ami azért kicsit több mint a hivatalos munkaidő.) Céges konditeremről is sok helyen hallottam már, de itt nem csak sima konditerem hanem, khm, céges uszoda is van. Az iroda belső-építész tervezői is kitettek magukért: nem egy lélektelen irodaépületben kell dolgozni hanem egy nagyon színes, néhol gyerekesen komolytalan, játékos térben. Mondanom sem kell hogy a kávé, az italok, a gyümölcsök, a snack-ek korlátlan mennyiségben állnak rendelkezésre. El vagyunk kényeztetve, a kollégák már azért szoktak panaszkodni hogy a jégkrémért túl messzire kell elsétáni, majdnem 50 métert és egy emeletet felfele! Az én kedvencem viszont a relaxációs szoba, ahol babzsákokon, lestötétített környezetben szunyókálni lehet…

A munkáról is szólnék néhány szót. Egy szóval jellemezve: izgalmas. A fő szabály az hogy nincs sok szabály. Minden alulról építkezik. A programozók maguk döntik el hogy mi legyen a munka. A főnökök azt mondják meg hogy mi a probléma, nem pedig azt hogy hogy kell megoldani. Az emberek nagyon meg vannak válogatva, emiatt egy hihetetlenül intelligens és motivált társaság van. A ön-motiváltság szintje az ami engem nagyon meglepett. Mindenki ugrik az érdekes projektekért. Ha nem lenne elég érdekes munka, hát kreálunk. Például automatizáljuk a saját munkánk unalmasabbik részét. És a befektetett emberi energia szinte végtelen. Ahhoz hogy átlag felett teljesíts, olyan embereket kell megelőznöd, akiknek az életük a munka.

Munka mellett nem sok idő marad egyébre, sajnos, mert a Google egész embert kíván. Vannak zsenik, akik csak úgy fél kézzel leprogramozzák a bevállalt a projekteket, délre járnak be és este hatkor már haza is mentek – de ez nagyon ritka. Munka után leginkább sörözni megyünk a párommal (mert Dublinban a pub-élet a kultúra sarokköve), vagy étterembe, vagy néha koncertre, múzeumba, ilyen-olyan kiállításokra. A hétvégi kedvenc szórakozásunk a túrázás. Dublin környékén csodaszép helyek vannak, némelyik biciklivel is elérhető, ha meg lusták vagyunk akkor autót bérelünk pár órára. Vannak kollégák akiknek a teljes életét kitölti a Google, a magánélet alatt azt értik hogy a többi kollégával együtt elmennek sörözi, moziba vagy futni. Sok az introvertált egyetemről frissen kikerült ember, akiknek a szociális élet nagyobb kihívás mint a programozás, úgyhogy inkább kikapcsolódásként is dolgoznak. Én azért igyekszem a Google-buborákon kívül is élni egy kicsit.

Ja, és a világmegváltási ambícióim… Egyelőre még csak reszelem a körmeimet (azaz könyveket olvasok a világ megoldandó problémáiról – szegénység, egyenlőtlenség, klímaváltozás, ilyesmik), de nagy reményeim vannak a megvalósításra. Két út közül kell majd választanom: megspórolok annyi pénzt, hogy pár év múlva elmehessek két év fizetetlen szabadságra, vagy a másik opció hogy munkaidőben, fizetésért csinálok valami hasznosat (mert a Google-nél ezt is lehet). Úgy gondolom hogy egyelőre a lehető legjobb helyen vagyok az alapozáshoz, aminek most van az ideje.

Visszatekintve, 12 évvel a pályaválasztásom után, nem gondoltam volna hogy ide kerülök – sem helyileg, sem világnézetileg. Nagyjából a szakma csúcsára értem és ez jó érzés. Ahhoz hogy a szakma csúcsára lehessen jutni, muszáj magunk mögött hagyni kis hazánkat és globális szinten gondolkozni. Végül is elsősorban emberek vagyunk, és csak utána magyarok.

What makes us human in the dawn of the fourth industrial revolution?

What makes us human in the dawn of the fourth industrial revolution?

Creativity!

Choosing the right problems…

Technology is a tool to solve problems. Technology is advancing rapidly in these decades, so more and more problems are easy to solve. What technology does not do, however, is to choose the right problems.

That’s what we, humans need to do. That’s what defines us.

 

My two cents to a discussion at Davos 2017: https://youtu.be/5vaCigQqyM8?list=PL7m903CwFUgmoh19DQObmGfo2EORchgps

On the social responsibility of us, software engineers

“It is not enough that you should understand about applied science in order that your work may increase man’s blessings. Concern for the man himself and his fate must always form the chief interest of all technical endeavors; concern for the great unsolved problems of the organization of labor and the distribution of goods in order that the creations of our mind shall be a blessing and not a curse to mankind. Never forget this in the midst of your diagrams and equations.”

– Albert Einstein, speech at the California Institute of Technology, Pasadena, California, February 16, 1931, as reported in The New York Times, February 17, 1931, p. 6.

First three months at Google

The last three months were extremely exciting for me. I joined Google!

After three months I can say that it was a great decision. I love being here! I am surrounded by great people, very smart and open minded… and the job is a dream job for any software engineer.

I am a Site Reliability Engineer. I make sure our software scales up the the size where it supports all the people on this planet. And we are talking about a database which stores all the google advertisement events – every time a google ad is shown or clicked, it goes to our system – so you can imagine we are talking about unprecedented scale here.

After only three months and two weeks, I got the honour to join the team’s oncall rotation. I am proud of myself. I have to say, I even surprised myself.  :)

And the adventures don’t stop here. In fact, they are just beginning…

 

Inspiration

Something to read when you feel you are burning out…

I like the *process*. I like writing software. I like trying to make things work better. In many ways, the end result is unimportant – it’s really just the excuse for the whole experience. It’s why I started Linux to begin with – sure, I kind of needed an OS, but I needed a *project* to work on more than I needed the OS.

In fact, to get a bit “meta” on this issue, what’s even more interesting than improving a piece of software, is to improve the *way* we write and improve software. Changing the process of making software has sometimes been some of the most painful parts of software development (because we so easily get used to certain models), but that has also often been the most rewarding parts. It is, after all, why “git” came to be, for example. And I think open source in general is obviously just another “process model” change that I think is very successful.

So my model is kind of a reverse “end result justifies the means”. Hell no, that’s the stupidest saying in the history of man, and I’m not even saying that because it has been used to make excuses for bad behavior. No, it’s the worst possible kind of saying because it totally misses the point of everything.

It’s simply not the end that matters at all. It’s the means – the journey. The end result is almost meaningless. If you do things the right way, the end result *will* be fine too, but the real enjoyment is in the doing, not in the result.

And I’m still really happy to be “doing” 20 years later, with not an end in sight.

These are the words of Linus Torvalds, in an interview published here: http://techcrunch.com/2012/04/19/an-interview-with-millenium-technology-prize-finalist-linus-torvalds/ So, I am pleased to see that he is not just an arrogant smart-ass but a promissing philosopher too.

DjangoCon, first day, impressions

I am so happy that I am here! It was one of the best decisions in my professional life. My goal is to grow, and I grew more this one single day than I normally do in a whole year.

The Django community is really awesome! They are really smart people. The speakers all had a very clear way of thinking, and they all conveyed messages worth conveying. They are also open minded and brave in picking their subjects. And above all, they are respectful and welcoming people. The whole community is.

The location is magnificent. The beautiful classical building of the City Hall, and the magical dinner location of the National Museum. They are inspiring, and they help remember: we programmers are in a privileged position. And we should use this power to make the world a better place.

I was sitting at dinner with an Estonian, an Icelandic, a Russian, a Norwegian, a Swedish from Finland and a Czech. Myself being Hungarian. We talked about languages. Not just programming languages.

We had a speaker who opened my eyes: Lucie. An academic researcher from the field of social sciences. And she found Django to be the most useful tool to manage their data. And she just learned it! Wow!

I met Ola Sitarska and Ola Sendecka. The founders of DjangoGirls. Inspiring young women. Strong and smart – and at the same time: kind and friendly.

I listened to modern poetry presented by the author himself. It showed me how wide the world is, and this puts things into perspective. It also woke up the child inside me, who is a dreamer and used to practice poetry and philosophy before computers and maths took over my brain.

I heard a lot about burnout. And I agree, it is a topic worth speaking publicly about. And the conference organizers are well aware of this. I saw that talented and successful people are affected by it too. And I saw how you should never, no matter how depressed you are, forget that you are a valuable person.

I could go on with this list… There is a lot more to take in.
But there is another conference day ahead of me.
I am so happy to be here!